K  R  Ó  N  I  K  A                         

 | HÍREK      |
| BESZÁMOLÓK |
| HÍVOGATÓK  |
| ...        |
 
Az első zenés dicsőítő alkalomra 2003 októberében került sor, és azóta is minden hónapban összegyűlünk, hogy együtt dicsérjük Istenünket. A "krónika" feljegyzései csak 2005 novemberétől indulnak, melyben az alkalmak meghívó gondolatait, ide kapcsolódó híreket, és élménybeszámolókat gyűjtjük össze.
 

T A R T A L O M
2 0 0 7
>>Ébredj fel, aki alszol!...l 2007.április 2. l elmélkedés
>>Ragadd meg a pillanatot!... l 2007.február l 5. elmélkedés
  
2 0 0 6
 >> Nálunk járt a Y.O.G.!... l2006.12.10.l beszámoló
  >> Átlagemberek | 2006.12.15. | elmélkedés
  
 
 K R Ó N I K A

RAGADD MEG A PILLANATOT!

A napokban rövid hírre figyeltem fel. Évszázados kutatás után megtalálni vélik a világ leghíresebb festménye modelljének sírhelyét. "1542. július 15-én Francesco del Giocondo felesége 63 éves korában elhunyt, és a firenzei Sant’Orsola kolostorban  temettetett el..." A hírre rögtön felfigyeltem, mert huszonévesen olvastam Pierre la Mure: "Mona Lisa magánélete" című regényét, amiben Lisa és Leonardo történetét, találkozásukat a korszakba illesztve mutatja be. A kutatók többsége úgy gondolja, hogy Leonardo leghíresebb képének modellje Lisa Gerardini volt, aki gazdag firenzei nemesi családból származott. Családja fiatalon hozzáadta Del Giocondo selyem és textilkereskedőhöz, akinek Lisa a második felesége volt. A kor szokása szerint engedelmes "házifeleség"-ként, szerényen, szenvedélyeit elnyomva, a háttérben élte le életét férje mellett, és 5 gyermeket szült neki. Férje halálát követően, annak végakarata szerint élete utolsó 4 évét a Szent Orsolya kolostorban töltötte. 

A kutatások szerint Leonardo apja és Giocondo ismerték egymást, és innen jöhetett Lisa és Leonardo ismeretsége. A kép megrendelőjéről nincs bizonyosság - egy titokzatos külső megrendelőnek, talán Del Giocondo egyik fontos üzlettársának vagy egy Lisát csodáló főnemesnek készülhetett. A képen még nagyító alatt sem láthatók az ecsetvonások. Készítésének technikája nem ismert, de több elmélet is van. Valószínű hogy a mester a "sfumato" technika egy változatát alkalmazta a fények és árnyékok tökéletes ábrázolására. Ehhez az arcra, a szem és a száj környékére, a kézre mintegy 30-40, leheletvékony, eltérő árnyalatú, áttetsző réteget kellett felvinnie. Ez hihetetlenül lassú és fárasztó munka volt, ráadásul csak bizonyos napszakban és valószínűleg nagyítóval volt végezhető. A kép 3-4 év alatt készülhetett el... Mi sarkallhatta Leonardót arra, hogy fáradalmas, szemrontó éveket töltsön a kép elkészítésével? Hírnév, dicsőség? Aligha. Leonardót életrajzírói álhatatlan és élhetetlen, munkakerülő, de kétségtelenül igen tehetséges emberként jellemzik. Tanulmányok százai méltatják a képbe rejtett allegóriákat, a szimbólumokat, az önarckép teóriát, az anyaság és nőiség örök jelképeinek megfogalmazását, az isteni szépség visszatükröződését, a sejtelmes mosoly szívbe markoló erejét - ez mind igaz, de ezek mélyén egy egyszerűbb dolog húzódik meg: a pillanat megragadásának képessége. Leonardo ugyanis megértett valamit: az élet szeretete, a pillanat megélése az egyetlen dolog, amit az ember igazán a magáénak mondhat múlandó világában. Ezt ismerte fel, és éveket szánt mesterműve megalkotására, hogy olajba és vászonba rögzítse a megfoghatatlant.

Az életünk is ilyen pillanatokból áll, és az a személyes tapasztalatom, hogy ezek többségét hagyjuk elillanni. Egymás észrevétele: egy gesztus, egy szemvillanás, egy mosoly, egy ölelés, egy szó, a szeretet kifejezése egymás iránt - nagyon híján vagyunk ennek a mindennapokban. Inkább visszahúzódunk kristálypalotánkba, hogy ne sértsük meg mások köreit, hiszen a szeretet éget, a szeretet fáj... Leonardo éveket szánt az életéből arra, hogy ezt elmondja nekünk, s mindezt egy olyan mosoly szolgálatában, amely a valóságban talán ha negyed másodpercig tartott! Isten végtelenül sok ilyen helyzetet készít az életünkben is - észrevesszük ezeket? Ne hagyd elveszni: ragadd meg a pillanatot!   /Halu/

NÁLUNK JÁRT Y.O.G. DICSŐÍTŐ CSOPORT KISKUNHALASRÓL!

Vajon bűn-e, ha büszke, vagy ha irigy vagyok? És ha mindkettő egyszerre?Hatalmas öröm volt megélni a halasiak szolgálatát. Emlékszem, mikor két éve még könyörögtem, hogy valahogy hadd férjek be a buszba, amikor Andrisék mentek Kiskunhalasra. Milyen nagy szó volt, hogy a Dicsőítő Zenekar vidéken szolgál! Ott készült az egyik olyan első hang- és videófelvétel, amit aztán tömegesen másoltunk és adtunk tovább egymásnak. Nekem a mai napig  legkedvesebb lemezem, agyonhallgattam és sosem bírom megunni, ahogy Jutka meg Dóra énekelnek rajta... Eltelt másfél, két év? Imameghallgatás! A halasiak jönnek hozzánk, és most ők szolgálnak nálunk. A veszprémi csapat már kezdett fáradni talán, már azon gondolkoztunk, hogy mit és hogyan kellene változtatni, hogyan lehetne pihenni egy kicsit, ugyanakkor valahogy mégsem tudtunk megállni. Valami belénk-rekesztett tűz tovább biztatott, hogy Istennek talán tetszik ez így.  Mégis újra és újra feltettem a kérdést, érdemes ezt így folytatni? Van-e eredménye egyáltalán ezeknek a szolgálatoknak?
Na és itt jön a büszkeség bűne. Annyira jó látni, hogy az én nyafka imádságaim is benne vannak a YOG szolgálatában. Az, hogy ők annak idején felbuzdultak, ahogy Isten elhívta a zenélő fiatalokat egytől-egyig, ahogy kezükbe adta a hangszereket, a mikrofont - és most itt vannak, és most mi töltődünk fel, ahogy ők vezetnek minket az Úr jelenlétébe. Ugye lehetek egy kicsit büszke rájuk, egy picit magamra is? Nem. Csakis Istenre lehetek büszke, hogy olyan hatalmas, és olyan kedvesen válaszol a kétségbeesett kérdéseimre. Folytatni kell! A zenés dicsőítés nem szórakozás, amit ha unsz, félre kell tenni egy időre, hanem amolyan kötelesség, és érdemes folytatni, hisz olyan eredményei vannak, mint például ez a sereg odaszánt tini, akik most itt álltak előttünk. Az ő életük megváltozott, és bizonyságot is tettek róla.
Irigy vagyok. Ez a csapat nagyon jó! Komoly felszerelés, nagy és összetartó csoport, figyelnek egymásra, elfogadott vezetőjük van és valahogy, olyan természetesen süt belőlük a Lélek. Olyan kicsinek és szürkének éreztem magam, és nagy szemekkel néztem fel rájuk. Megirigyeltem a szentségüket. Isten az ő szemük tükrében üzente, hogy újra és újra szánjam magam oda. Ne csak nyafka imákat préseljek ki magamból, amikor bajban vagyok, hanem két dal közötti lélegzetvételnyi szünetben is dicsérjem Őt. Engem ez érintett meg leginkább ezen a vasárnap délután. Aki épp nem játszott, vagy nem énekelt, akkor is lehetett látni, hogy nem csak bambul, vagy lesi, hányan tapsolnak, vagy ásítanak, hanem Istennel volt, folyamatosan közbenjárt. Én is voltam ilyen, hogy felejthettem el? És most mennyire vágyom, hogy újra ilyen lehessek!
Nekem ezt jelentette a legutóbbi dicsőítő alkalom. Élveztem a hangos zenét, a sok hangszert, a sok fiatalt. Élveztem Isten jelenlétét. És hallottam, hogy szól hozzám. És hát a közösség!  Együtt maradtunk, és gulyást vacsoráztunk, aztán együtt nevettünk meg viccelődtünk. Aztán, mikor elbúcsúztunk a vendégektől, és azon gondolkoztunk, hogy szegények mikor fognak ma hazaérni, és végre ágyba bújni, valahogy mi nem bírtunk szétválni és elindulni. Miután összepakoltunk, utána is még húztuk az időt, mintha Isten csak akkor lenne velünk, ha együtt vagyunk. Milyen jó volt otthon rájönni, hogy hazáig kísért! Még napokig ott dúdolt a fülemben! /Manka/

 

 

 

 

 ÁTLAGEMBEREK::

"Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti!..." /Zsolt. 34,19/ 

 Aznap ragyogó idő volt a hegyek közt, tiszta kék éggel és szikrázó napsütéssel. A tájon már szétáradt a késő őszi elmúlás halk szomorúsága. Megpihenni szólított az erdők és a hegyek csendes magánya.

Szállásunk a hegyek által körülölelt falucska szívében kiváló alkalmat nyújtott a túrázásra, melyet már régen terveztünk. Ebéd után elszántuk magunkat az egyik közeli bérc megmászására. A falu végén induló ösvényt követtük két órán át, amely meredeken és könyörtelenül kaptatott fel a közel 600 méteres csúcsra. Hamar fújtatni kezdtünk, és már bántuk, hogy a hideg ellenére így beöltöztünk. Az ösvény hamar elveszett a rengetegben. A fák már eldobták lombjukat, és a gyalogutak eltűntek a sárga lombtakaró alatt.

Miközben a kopott és ritkás turistajelzéseket figyeltem, átölelt az erdő békéje. Az évszázados barna fatörzsek ezrei némán sorakoztak mellém: csodáltam őket, ők pedig mintha figyeltek volna engem. Néha egy-egy madár rövid énekét hallottam, amint párját hívja; máskor az erdei vadak neszezését visszhangozták a közeli facsoportok.  A jeleket figyelve hol balra, hol jobbra tértünk le az elágazásoknál - mert bár több út van, csak azt az egyet járhatjuk meg a csúcsig. Kidőlt fák mellett haladtunk el, amelyek már nem bírták az élet súlyát. Arra gondoltam, hogy az én fám is kidőlt már régen, de a tövéről újra kihajtott, mert Valaki megöntözte, és megmetszette a vadhajtásokat. Benéztünk egy sziklaplatóról nyíló barlangba, amely a közeli lovagvár völgyre néző őrhelye lehetett 800 évvel ezelőtt. Hallottam a völgybe lerontó haramiák lábainak robaját a hegyoldalon, a hegyi úton a lovagok páncéljának zörgését, a társzekeret húzó bivalyok bőgését és fújtatását, a kövek ropogását a kerekek alatt, a nehéz terhet cipelő jobbágyok nyögését, a fehér ruhás szüzek sírását, a kardok csörgését, lónyerítést, kiáltásokat...  Megérintett az idő. Az élet csak arasznyi repülés, de milyen csodálatos repülés, ha egy örökkévalóságon át elmélkedhetsz csodáiról!... A kiugró platóról be lehetett látni az egész völgyet és a völgyben a falucskát, palatetős házaival, füstölgő kéményeivel, a falu közepén a templommal és 800 éve alapított monostorával. 

A sziklaplató után megváltozott az erdő: a fák ritkásabbá váltak és arcunkba csapott a hegy túloldalát símogató fagyos szél. Néha próbák érnek minket az életünk útján is, amelyek megerősítenek minket Isten szeretetében. Mert a pálca, amellyel Ő fegyelmez, és a kéz, amellyel megsímítja arcunkat, ugyanabból a szeretetből van: de a látásunk néha elhomályosul, és többé már nem látunk tisztán... Az idő kissé rosszabbra fordult, de kitartottunk, és mentünk tovább. Fél óra múlva felértünk a csúcsra.

A csúcsról elénk terülő látvány kárpótolt az átélt fáradalmakért. A fából összeeszkábált kilátó az erdő fölé emelt. Láttam a hegyvidéket, a falvakat és városokat, ahol emberek élik és álmodják életüket.  Élveztem a hegy csendjét és békéjét, a tüdőmet átjáró kristálytiszta levegőt, a délutáni nap aranyló sugarait, az arcomat símogató lágy szellőt. Láttam a látóhatár peremét, ahol összeolvad az ég és a föld. Arra gondoltam, hogy sokaknak én vagyok a látóhatár pereme, és nekik éppen az én szívemben olvad egybe az ég és a föld... De vajon rám néz-e valaki éppen, onnan, a távolból?... Úgy szeretném... Megköszöntem Istennek azt a sok szépséget, amit a teremtésben ide álmodott a hegyre és a hegy köré, mindannyiunk örömére.  

Még hosszú út állt előttünk. Leindultunk a hegyről, mert a délutáni nap már előre sietett égi útján. A nap, amely évmilliárdok óta ragyogja be fényével a világot, és szórja sugarait az elveszettekre. De minden nap megnyilvánul nekünk a feltámadás: mert az éj lenyugszik, és a nappal felkél...

A bíborló homály szürkületre, majd sötétségre váltott. Mire visszaértünk a faluba, már lámpafénybe öltöztek az utcák. Kissé elgémberedtünk, el is fáradtunk, s jól esett volna egy meleg tea mellett leülni, kicsit megpihenni. A cukrászda már bezárt, de az ivó ablakából meleg fény sugárzott kifelé. Kezemet már a kilincsre tettem, amikor társam rémülten megszólalt: "Óh, ne! A részegek, meg a bűz!..." Egy pillanatra magam is elbizonytalanodtam. Aztán arra gondoltam: egy-két pofont fél lábon is kibírok... Meg aztán: 5 réteg ruha van rajtam, ami a felém dobott bicskákat jól megfogja - legalább egy darabig, de nekem már amúgy is oly mindegy... Így aztán hangos köszönéssel - beléptünk.

Az ivót gyenge izzó világította meg, a helység mentén körben néhány ember üldögélt. Valaki állt a pultnál, de érkezésünkkor gyorsan odébb húzódott. A kocsmárosné kedves volt, és sajnálkozott, hogy nem adhat mindent, amit kértünk. Rendeltünk valami italt meg aprósüteményt, és gyorsan behúzódtunk egy félhomályos boltív alá, hogy onnan vegyük szemügyre a helységet. A kocsmárosné letelepedett a pult melletti asztalhoz, és egy csodás terítőt hímzett - bizonyára karácsonyi ajándék lesz valakinek. A bárpult mellett egy hórihorgas, szikár arcú, bajuszos férfi állt, és miközben a kocsmárosnéval beszélgetett, az italát kortyolgatta. Munkásnadrág és bakancs volt rajta, de kopott és foltos zakót viselt. A közeli asztalnál szótlan, ötvenes férfi ült, akinek arcára mély barázdákat szántott az idő. Kopott bakancsot és viseltes munkásruhát viselt, bélelt dzsekijét sem vetette le, fején prém sapka. Talán fél órája ülhetett már így. Előtte egy teli korsó sör érintetlenül, de csak ült leverten, az asztalra könyökölve, és maga elé révedt. Már két éve nem talál munkát. Fejében a kifizetetlen számlák, a gyerek rossz jegyei, a munkahely keresés kudarcai, az üres kamra. Kinek kell már egy ötven feletti munkás?...

A bárszéken egy 20 év körüli srác, valami üdítővel a kezében a koraesti show-műsort bámulta a tévében, de máson járt az esze: az új munka ajánlaton, amit a napokban kapott, az alkoholista apján. Meg a barátnőjén, aki éppen elhagyta egy másik srácért. És persze már egy éve álmodozott a Suzuki GSR 600-ról, de mikor lesz neki kétmillió Forintja!... A mellette lévő asztalnál két munkás beszélgetett. Az idősebb, 60 körüli férfi beszédesebb volt: széles mozdulatokkal magyarázott valamit asztaltársának, aki fásultan hallgatta. A két férfi viseltes munkásruhában, kopott és sáros bakancsban, gondok által gyötört arccal ült ott. Az idősebb, őszes férfi az erdészetnél dolgozik: télen-nyáron kint van a rakodógép mellett a hegyen, és igazítja a fatörzseket a gép alá, hurkolja és lazítja a drótkötél kengyelt a törzseken, rakodik hidegben, szélben és esőben. Még másfél éve lett volna nyugdíjig, de most el kell mennie, mert később kevesebbet kapna. Ennyi volt egy élet: lehúzott 38 évet minimálbéren, és most mehet. Miközben mesélt, a férfi a kocsmárosné 10 éves lányával labdázott, és mindketten nagyon élvezték. A mellette ülő férfi minden nap öt után kel, hogy beérjen a 28 kilométerre lévő városba, a lakatosüzembe a korai busszal. Délután rossz a buszcsatlakozás, és csak öt után ér haza, alig van otthon: sötétben megy el, és sötétben ér haza. Leépítenek a cégnél, és az ő neve is rajta van a halál-listán. Az asszony válni akar, a nagyobb lány fél éve elköltözött egy lumpenhez: szomorú napokat hoz ez a karácsony is.

Aztán a 60 év körüli munkás a távirányító után nyúlt, és hirtelen elkezdte kapcsolgatni. Híradó, sport, tóksó, reklám - tovább, tovább. Egyszer csak megállt: egy pillanatra megbillent kezében a kapcsoló, de aztán letette és már nem nyúlt utána. Egyházi műsor volt: a lelkész a karácsony üzenetéről és a keresztény reménységről,  meg az Isten szeretetéről beszélt. Az emberek abbahagyták a beszélgetést, és a TV felé fordultak. Nem mordult senki, nem szólt, s nem kapcsolták el a csatornát. Nézték és hallgatták szótlanul, szomorúan, gondoktól terhelve, a reménytelenségben is reménykedve. Az ivóval átellenben, a monostorban a szerzetesek ezekért az emberekért is nap mint nap imádkoznak...

Megrendülve léptem ki a kocsma melegéből a fagyos éjbe. Íme, az átlagemberek. Ők azok, akikért az Atya egyszülött Fiát adta, hogy el ne vesszenek, hanem örök életük legyen az ő országában, tökéletes boldogságban. Ők az Isten népe, akikért Jézus bemutatta a tökéletes váltságot. Ők azok, akik sóvárogva várják az Isten fiainak megjelenését - akikért a Fiú adatott, a Gyermek adatott nékünk, hogy meghaljon a kereszten, és elvegye a világ bűneit. Ő a Gyermek, az Isten Fia, az Ember Fia, a Dávid Fia, a Bárány, a Békesség Fejedelme, a Messiás, aki az Alfa és Omega, a Szegletkő, a Júda Oroszlánja, a Csillag, a Királyi Pálca, a Kezdet és a Vég, a Világ Világossága, a Jó Pásztor, a Szőlőtő, a Királyok Királya, a Próféta, Főpap és Király, aki letörli arcunkról a könnyeket, és jobbjára ültet Mennyei Királyságában. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvígasztaltatnak. Jöjj, Uram, hamar!  /Halu/


ÉBREDJ FEL, AKI ALSZOL!.... 

Magam is meglepődtem, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy a Biblia milyen sok közvetlen és jelképes utalást tartalmaz az alvásra vonatkozóan. Az ALVÁS fogalma családunkban jelentősen átértékelődött az elmúlt három és fél évben, mivel két pici gyerekünk van. A család programját nemcsak nappal, de éjszaka is a gyerekek szabják meg. Éjszakánként általában kétszer ébred a család - egyik vagy másik gyerek, vagy mindkettő átjön hozzánk - utána visszavezetjük őket a helyükre, de hiába: reggel hat- fél hétkor már mindkettő a hasamon szokott ugrálni, visongani... Ebből is látszik, hogy a fizikai értelemben vett ALVÁS szó számomra különös, erősen vágyott és szinte elérhetetlen fogalomként jelenik meg, ezért egy kis időt szántam tanulmányozására. A Biblia szerint az alvás az egyik alapvető megnyilvánulása az Isten által meghatározott emberi életritmusnak. Az alvás állapotában megújul, felfrissül az emberi szervezet. Az alvás Isten által rendelt természetes ideje az éjszaka. Aki becsületesen dolgozik, az édesen alszik (Préd 5,11), ellenben a henye naplopót nem hagyja aludni a jóllakottság. A sok alvás lustává tesz és elszegényedéshez vezet (Péld 6,10; 10, 5; 19,15; 20,13). A kegyes, istenfélő ember, aki ébrenlétében a Törvényről elmélkedik, mihelyt aludni tér, nyomban álomba merül (vö. 5Móz 6,7; Józs 1,8; Zsolt 1,2; 3,6; 4,9; Péld 3,24; 6,22). Az alvás egyrészt jelentheti az Istenbe vetett tökéletes bizodalmat (Zsolt 121,4; 127,2; Mk 4,27.40; Jn 14,27; 2Tim 1,7), másrészt pedig egyfajta kísérletet az Isten elől való elmenekülésre (1Kir 19,5; Jón 1,5). A pogány bálványokkal ellentétben Isten, Izráel őrzője nem szunnyad, nem alszik (Zsolt 121,4), hanem szüntelenül övéinek javán fáradozik (Zsolt 127,2; Mk 4,27). Isten nem csupán őrzi az alvót, hanem kijelentést is ad neki (1Móz 15,12kk; 28,10kk; 1Sám 3,1kk; Jób 4,13kk; 33,15kk; Jer 31,26; Mt 1,20kk). Az ilyen álomlátókat a kinyilatkoztatásnak ez a módja a prófétákhoz tette hasonlatossá (4Móz 12,6; 5Móz 13,2; 1Sám 28,6). Isten olykor mély alvásba merítheti az embert, hogy zavartalanul munkálkodhassék benne, ill. azért, hogy az isteni közbeavatkozás rejtve maradjon az ember előtt (vö. 1Móz 2,21; 15,12; 1Sám 26,12). A Zsolt 44,24; valamint 78,65 költői képpel élve - képletes értelemben - beszél Isten alvásáról.
Nagyon fontosak a Bibliában azok a kijelentések, amelyek az alvást, az elalvást, a felébredést átvitt értelemben használják. A munkálkodás ideje a nappal világossága, az alvásé pedig az éjszaka sötétsége. Az alvás fogalmának átvitt értelemben történő használatát a sötétség motiválja. Ennek megfelelően az alvás hol a bűn, hol pedig a halál állapotát jelenti. A bűn állapotában van Illés, amikor elalszik a rekettyebokor alatt (1Kir 19,4kk), s Jónás ugyancsak, amikor lement a hajó mélyébe és ott feküdt mély álomba merülve (Jón 1,5). Ezért is hangozhat fel a bűn állapotából, a lelki álomból való fölserkenésre hívás parancsa újra és újra (vö. Ézs 51,17kk; 64,6; Mk 13,35.36; Ef 5,14; Róm 13,11; 1Thessz 5,6). Az alvás szó gyakran a halál állapotának megjelölésére szolgál. A halál a nappal, a földi lét fáradságos munkája után az alvás nyugalmába történő belépést jelenti (vö. 1Móz 47,30; 5Móz 31,16; 2Sám 7,12; Jób 3,13; Mt 9,24; Jn 11,11 stb.). Természetesen a halál-alvásból való FELÉBREDÉSRŐL - a feltámasztás értelmében - is beszél a Biblia (vö. Dán 12,2; 1Kor 15,18.20).
Az elalvás átmenet az ébrenlétből az alvásba, aminek tapasztalati velejárója és nélkülözhetetlen eleme az álom. Ezért találkozunk sokszor az  »álomba merül«, »elnyomja az álom« kifejezésekkel (Lk 9,32; ApCsel 20,9). Fizikai értelemben az elalvás, alvás Isten nagy ajándéka a munkában megfáradt testnek. Bár a fáradt test pihenni vágyik, nem természetesen jön az elalvás. A gondok, bajok ébren tartják az embert (Zsolt 22,3; 102,8). Istenben elcsendesedve, kezébe mindent letéve, a hívő ember békességben fekszik le, és elalszik (Zsolt 3,6; 4,9). Az Úr pedig felüdíti mind a testet, mind a lelket (Zsolt 127,2; Péld 3,24).
A testi elalvás szükséges és hasznos, a lelki-szellemi elalvás viszont káros, sőt végzetes lehet, amit Isten ítéletként bocsáthat emberekre, népekre. Aki már lelkileg felébredt, az is elaludhat (Ef 5,14; 1Thessz 5,6k). Azért, hogy ez ne következzék be, szüntelen imádkozni kell (Zsolt 13,4; Mt 26,41). Különösen is fenyegeti Isten népét az elalvás Krisztus visszavárása tekintetében (Mk 13,35k). Lelkileg mindig készen kell lenni a menyasszonyhoz hasonlóan, akinek a szíve akkor is ébren van, amikor alszik (Énekek 5,2). A Biblia több helyen úgy említi a halált, mint alvást, elalvást. Az elalvás szelíd és reményteljes beszéd a halálról. Elalvásról beszélt Isten Mózesnek, amikor arról az időről ad neki kijelentést, amikor már nem él (5Móz 31,16). Dávid eljövendő halálát is elalvásnak nevezi Nátán (2Sám 7,12). A Dán 12,2 általában elalvásnak nevezi a halált. Jézus is elalvásnak nevezi több ízben a meghalást (Mt 9,24; Jn 11,11-13). A halál elalvás, amiből Jézus felébreszthet (Jn 11,11). Többször így beszél Pál apostol is a halálról (1Kor 1 5,6-8.51; 1Thessz 4,13). Mi, akik mindannyian a sötétségből jöttünk, sóvárogva vágyakozunk az isteni kegyelem fénye után. Mi, akik sötét árnyakat vonszolunk magukkal, betegség, testi bajok, lelki nyomorúságok és erőtlenség foglyai vagyunk, a világosság fiai szeretnénk lenni. Cselekedeteink sokszor suták és tökéletlenek, mondataink befejezetlenek, gondolataink csapongók és következetlenek, és híján vagyunk a megvilágosodásnak. Legalább mint szent igyekezet mutatkozzék meg bennünk, hogy tökéletlen voltunkban is a fény felé törekszünk, és gyümölcsöket szeretnénk hozni. Mi, összetört edények, repedt fazekak, törött nyakú üvegek, szakadt rongybabák, az isteni kegyelem kiáradása által öltözhetjük fel tökéletlen voltunkban is az isten országának ragyogását. Az életünkből áradó világosság példa lehet mások számára is. A világosság áttöri, átvilágítja és eloszlatja a sötétséget. Ahhoz, hogy ez így legyen, Isten kezébe kell letenni a bűneinket is, mert: "Minden, ami nyilvánvalóvá lesz, világosság.” Világosságnak nemcsak az mondható, ami megvilágosít, hanem az is, ami megvilágosodik. A bűn maga sötétség; de a bűn felismerése is része az Isten országa világosságának. Isten ebben a bűnös és tökéletlen esendőségünkben is végtelenül szeret minket, és vágyik rá, hogy hozzá emeljük szavunkat. Most, húsvét előestéjén különös hangsúllyal csengenek ezek a szavak: "Ébredj, fel!..." Pedig milyen jó lenne még egy kicsit aludni - csak még tíz percet! - csak még egy órát! - csak még néhány évtizedet!... Hajszolni hamis álmokat, álomképeket kergetni, álmodozni a lehetetlenről, vagy a még több pénzről, még több befolyásról, a hús-vér világ hús-vér dolgairól - de mindez hibavalóság. Ébredj fel! Én is ott szeretnék állni veled a kereszt alatt minden tökéletlenségemmel, esendőségemmel, testi és lelki bajaimmal, ostobaságaimmal, leborulni ŐELŐTTE és bűneimet megvallva sírva suttogni: "Hiszek! Segíts hitetlenségemen!" /Halu/